A köles az emberiség legnagyobb múltra visszatekintő gabonaféléi közé tartozik, amely zordabb körülmények között is sikeresen termeszthető. Napjainkra a nagyobb terméshozamú gabonafélék szinte teljesen kiszorították. A Muravidéken azonban a köles termesztése évszázadok óta folyamatos, nem szűnt meg és használata a népi táplálkozásban is nélkülözhetetlen maradt.

A termesztett kölest a népnyelv jófizetőköles, disznóköles, söprűköles néven is ismeri bőséges termése és kiadóssága miatt. Az összes gabonaféle közül a köles vízigénye a legalacsonyabb. Mivel hőigénye magas, de termesztési ideje rövid, másodvetésben, júniusban vagy július elején is még vethető. A Muravidéken is előszeretettel termesztették másodvetésben, még akkor is, ha tudták, hogy nem érik be, ugyanis zöld állattakarmányként is értékesnek számított.

Az emberi fogyasztásra szánt köles magjait szellős helyen, például a padláson tartották vászonzacskókba téve. A kölest frissen, a használat előtt hántolták, ezért a hántolás előtt a kemence tetején még egyszer jól megszárították. A muravidéki magyarság tárgyi néprajzának értékes emlékei a köles hántolására szolgáló kézimalmok, a kásatörő mozsarak és a lábbal működtethető lépőkölyük, hetési tájszólásban az úgynevezett lükük.

A magyar konyhának évszázadokon át népszerű étele volt a ludas köleskása és a juhhúsos kása. Vidékünkön a kölesből szívesen készítettek tejes vacsoraételeket, ilyen alapvető étel volt a tejeskása, a tejes köleskásaleves vagy a tepsiben készített sültkása. Ez egy igen népszerű és egyszerűen elkészíthető étel volt. A tejet kicsit megcukrozták, megsózták, beleöntötték a megmosott köleskását, majd a tepsiben szép pirosra, ropogósra sütötték. A köles a tejben megdagadt, így egy máléállagú, szeletelhető étel lett belőle.

A kölest fogyasztották ebédre is, ekkor megdinsztelték és vöröshagymás zsírral leöntötték, hogy még ízesebb és laktatóbb legyen. A szlovén hatásra elterjedt ételekben is szívesen használt alapanyag volt, így kölesből készült a krápca nevű túrós lepény is, de ezzel dúsították a savanyúrépa-főzeléket, a bujta répát is.

A nemzeti értékkel kapcsolatos információt megjelenítő bibliográfia

• Adatközlő: Adorján Magdus szül. Tivadar (Völgyifalu, 1945). Völgyifalu, 2019.
• Czigány László, Hajas Anikó: A hetési ember táplálkozása. Nótárius. A zalai honismereti mozgalom folyóirata. 1988/1. Zalaegerszeg. 21–29.
• Horváth Otília (2007): Gasztro Muránia. Lenti Város Önkormányzata, Lenti.
• Kepéné Bihar Mária, Lendvai Kepe Zoltán, Tivadar Éva (2014): Hetés népi táplálkozása. Hogy ne menjen feledésbe 3. Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva. 33. 121.